Évzáró 2020

Ez volt aztán az év! Örülünk, hogy vége, de ne feledjük, a holnapi nap a mai folytatása. Az élet nem húz vonalat, nem söpri le az asztalról, ami eddig ott volt. Nem kezd tiszta lappal, egyszerűen csak folytatja, ez a dolga. Az igazat megvallva nem hiszek az újévi fogadalmakban sem, az egész olyan, mint egy gigantikus "majd hétfőtől...". Ettől függetlenül nem tartom rossz dolognak, ha valaki él vele, de nálam még sose vált be: ha valamit nagyon akartam, ahhoz nem kellett január 1.

Furcsa egy év volt, azt meg kell vallani. Bekaptunk egy járványt, Trumpot leváltották, Szájer az ereszen lógott, keveset jártunk moziba, és megtanultunk maszkkal az arcunkon létezni az emberek között. Voltak jó és rossz dolgok egyaránt, de az biztos, hogy 2020 egy nagyon emblematikus év lesz a jövőben. Kár is ecsetelni, hiszen aki ezt olvassa, szintén ebben a világban él. Ami nálam 2020 volt:

• Tavaly decemberben elvesztettem a munkahelyem, idén januárban már munkába sikerült állnom.
• Összesen kétszer voltam moziban (Gentlemen, Tenet).
• Szerettem volna megműttetni a szemem, de a vizsgálat után azt mondták, hogy mivel túl magas a dioptriám, és túl vékony a szaruhártyám, így nem tudják garantálni, hogy az összes dioptriát sikerül eltüntetni - ez pedig csak a műtét során derülne ki. Így nem akartam kockáztatni, hogy kifizetek egy nem kevés összeget a műtétre, de az is lehet, hogy még szemüvegre is költenem kell.
• Krisztusi korba léptem.
• Elkezdtem egy pénzügyi tanfolyamot.
• Érdeklődni kezdtem fontos könyvek iránt. Az a célom, hogy minél több klasszikust, vagy ismert régi könyvet elolvassak, még akkor is, ha ehhez nagy valószínűséggel néhány unalmas köteten is át kell rágnom magam.
• Elindítottam ezt a blogot.

Nagyjából ezek ugranak most be. Egy év múlva hasonló bejegyzéssel jelentkezem. Addig maradjanak velünk! Boldog új évet kívánok!

Szépülünk

Kicsinosítottam kicsit a blogot. Kapott egy oldalsávot, új betűtípusokat, szélességet. Szóval most ezzel a kinézettel zárjuk az évet, és indítjuk az újat. Még nem hiszem, hogy ez a full végleges, de majd idővel alakulni fog tovább. A fekete-fehér design viszont marad.

A régi hó

Ma meglátogattam apámat. Beszélgetés közben szóba került, hogy régen mennyire más volt a tél, még az én gyerekkoromban is. De bezzeg az ő korában! Elmesélte, hogy amikor fiatal volt (most 72 éves), a szülőfalujában, amikor szinte naptári pontossággal beütött a tél - és nem is akármekkora -, fogták magukat a barátaival, kimentek az erdőbe. Kivágtak egy akácfát, amit elvittek a helyi asztaloshoz, hiszen akkoriban csak neki volt szalagfűrésze. Az asztalos x darab tojásért cserébe felvágta nekik lapokra, méretre. Fogták ezeket a lapokat, meggőzölték egy ponton, így meg tudták hajlítani: kész is volt a síléc! Később az asztalos felajánlotta, hogy még x darab tojásért cserébe akár úgy is ki tudja nekik vágni, hogy már ne kelljen hajlítani.

Aztán szóba került az is, hogy mostanra mennyire kényelmes lett a világ, ami egyfelől nem baj, másfelől viszont az ehhez hasonló élmények látják ennek kárát. Utána belegondoltam, hogy nagyon tudok örülni annak, hogy az én gyerekkoromat még nem tették ki az okos eszközök. Volt mobil, de bőven általános iskola felső osztályában kaptam meg, és azon maximum az sms volt az, ami le tudta kötni az embert.

Majd jött egy földrengés, talán az első, amit úgy igazán éreztem. Nem volt nagy, a horvátországiból kaptunk egy kicsit, de rendesen érezni lehetett, mintha remegne a fotel.

A tegnapi álmom

Már nem igazán emlékszem a körülményekre, hogy hol és kinek a szájából hangzott el, mindenesetre meglepő, hogy egy ilyen "tény" vetődött fel álmomban. Szabadon idézve a következőt mondta nekem valaki:

"Nincs olyan pillanat a nap 24 órájában, hogy a világ valamelyik rádiójában ne szólna Beatles."

Ez abból a szempontból furcsa, hogy nem mostanában hallottam Beatles-t, arra sem igazán emlékszem, hogy mikor futottam bele hírbe valamelyik taggal kapcsolatban. De vajon tényleg így lehet? Sok slágerük van, rengeteg rádió működik a világban, ők pedig mérföldkövek, és az emberek többsége szívesen hallgatja őket. Még ha nem is igaz, ez akkor is egy olyan kijelentés, amelyen azért elgondolkozik az ember, nagyon ritka, hogy ilyen statisztikai adat hangzik el egy álomban. Kíváncsi lennék, mi lehet a hátterében ennek?

Random 5

Kiolvastam Kafkától A per-t és nagyon tetszett.

Szenteste napján kipukkadásig ettem magam házi pizzával, miközben újranéztük a Shrek első és második részét.

Tegnap letudtuk: először anyósékhoz, majd apámhoz mentünk látogatóba.

Idén már sok hasznos dolgot nem szeretnék csinálni.

Ez az első 'Random 5' bejegyzés a blogon.

[Szóval az új rovat lényege: 5 teljesen random dolog a közelmúlt napjaiból. A gyakoriság majd adja magát.]

Egymondatos #3

Itt hagyom az utókornak, hogy szenteste van és szakad az eső.

Így karácsony előtt

Tegnap esett az eső, ma tíz fok volt, napsütés, miegymás, délután rám olvadt a nagykabát, ami reggel még kellett. Az már megszokott, hogy a christmas vibe teljesen elkerül minket időjárás szempontjából. Holnap tehát szenteste, amit mi szokás szerint nem tartunk: nem áll a háttérben semmi vallási felhang, csupán csak nem szeretjük túlzottan ezt az ünnepet. A tavalyi év volt az első, amikor fát sem díszítettünk, úgy konkrétan kimerül az egész abban, hogy másnap megyünk szülőkhöz. Nagyon úgy néz ki, hogy idén az is egy nap alatt le lesz tudva mindkét részről, aztán hátra is dőlök végre. Ma dolgoztam utoljára, legközelebb csak január 4.

Egyébként buzgón olvasom Kafkától A per-t, szerintem holnap a végére is érek. Szerintem egy bejegyzést meg fog érni. 

Hétvégi antikvárium

Szombaton beugrottunk az antikváriumba, és zsákoltam is két könyvet. Dean R. Koontz - Végsőkig, valamint Franz Kafka - A per. Összesen 1200 Forintot hagytam ott. Kafkát már régóta akarok olvasni, A per pedig már régóta érdekelt. Koontz-tól már olvastam más regényt, tetszett, viszont a Végsőkig más miatt érdekel. Volt anno egy film, a High Tension, itthon Magasfeszültség címmel jelent meg. Horror, nem is akármilyen szaftos jelenetekben bővelkedik. A rendezőt plágiummal vádolták, hogy egy az egyben koppintja Koontz szóban forgó könyvének cselekményét. A lehetséges pereskedés elkerülése végett így került a film végére egy meglepő fordulat, amely nem csak azért meglepő, mert egy nem várt csattanó, hanem azért, mert visszagondolva teljesen logikátlan jeleneteket eredményez. De kicsit elkalandoztam. A lényeg, hogy járjatok antikváriumba!

Komfortzóna

A héten több napot voltam távol, munka miatt. Megint eszembe jutott, hogy mennyire ragaszkodom a komfortzónához. Ahogy Sheldon is mondta a TBBT-ban, (szabadon idézve): "a komfortzóna jó, nem véletlenül van benne, hogy 'komfort'". Nehezen alszom el idegen helyen, főleg, ha távol van az otthontól, és nem tudom ott végezni például a reggeli rutint, ahol azt megszoktam. Pedig pontosan tudom, hogy a komfortzónából kiszakadni jó és egészséges. Én viszont valahogy ezt sosem tudtam elengedni. Legyen az szabadidős tevékenység, munka, vagy bármi. Nagyon csúnyán bele tudok kényelmesedni valamibe, és ha abból ki kell szakadnom, még ha csak átmenetileg is, nem viselem túl jól.

Időszerű egy újabb hírböjt?

Általában három hírportált olvasok rendszeresen, hogy tájékozódjak a nagyvilág dolgairól: 444, 24.hu, Telex (ez anno értelemszerűen az Index volt). Néhány évvel ezelőtt, amikor hasonlóan lehoztak az életről már csak a puszta szalagcímek, mint mostanság, tartottam egy hírböjtöt, azaz elhatároztam, hogy bojkottálom ezeket a portálokat (persze mindegyik másikat is), és mással ütöm el az időm. Ennek többnyire pozitív hatásai voltak. Néha elég egy olyan hír, és oda a kedved, viszont amíg sikeresen tartottam a böjtöt, nem volt ilyen problémám. Volt viszont olyan gondom, hogy így egyéb más, mondjuk pozitívabb, esetleg semleges, de érdekes hírekről is lemaradtam, és néha csak pislogtam, miről megy a téma Twitteren.

Most ismét időszerű, hogy eltegyem könyvjelzőből a híroldalakat, hiszen ha felmész bármelyik portálra, csupa horror, dráma, politika, ami lássuk be, néha átmegy sci-fi-be, esetleg komédiába, amin csak azért nem nevetsz, mert ez a valóság. És itt ütött szöget a fejembe a gondolat, hogy miért kell ennyire nyomatni a politikát? Mitől lett ekkora mainstream ez az egész témakör? Tudom, hogy jelenleg egy olyan országban élünk, ahol szinte minden napra jut valami, és van elég közfelháborodás, hogy ennek cikkek formájában hangot is adjunk. Vajon az emberek akkor is politizálnának minden sarkon, ha nem folynának a csapból is ezek a dolgok? Vajon azért folyik a csapból, mert tényleg ennyire érdekes a helyzet itthon és a nagyvilágban egyaránt ezen a harctéren? Vagy az egész egy saját farkába harapó kígyó? Azaz: az online tér elkezdte nyomatni a politikát, amelynek hatására a hétköznapi ember beleásta magát a témába, és ezáltal szomjazik a politikai cikkekre, vagyis a portáloknak szinte muszáj nyomatni?

Lehetne erről nagyon érdekes beszélgetéseket folytatni, de visszakanyarodva a bejegyzés elejéhez: akkor sem ment egyszerűen letenni a hírportálokat, hiszen szinte reflexből nyomtam rá bármelyikre, és ezúttal sem lenne könnyű, de néha vannak napok, amikor tényleg azt érzem, hogy nincs szükségem erre a szartengerre, amit a világ ránk zúdít. És ez most egyáltalán nem a híroldalaknak szól, ők megírják, ami van, és jól van ez így, nem ők tehetnek róla, hogy a cikkek jelentős része nem épp a legvidámabb helyzetről tudósít. 

Typora, a tökéletes blogger szövegszerkesztő?

Amikor elindítottam ezt a blogot, úgy döntöttem, nem akarok Word-ben írni piszkozatot, de nem szeretnék Jegyzettömbben sem, egyenesen a blogmotorba pedig aztán pláne nem fogok. Elkezdtem keresgélni, és elég hamar megtaláltam, amit én kerestem: Typora. Minimális dizájn, kevés szerkesztési lehetőség, tulajdonképpen aki csak írni akar bele a nagyvilágba, és nem számít a cicoma, annak kiváló választás lehet. Picit rá kell állni a szemnek és a kéznek, de ha az ember megszokja, onnantól nincs megállás.

A borotválkozásról

Arról ugye nem volt szó, hogy mindig izgalmas témákról fogok írni, úgyhogy most lássuk, hogyan állok arcszőrzet-ügyileg. Nagyon régen volt már olyan állapot, hogy csupasz volt az arcom, általában minimum a kecskeszakáll mindig adott volt, de javarészt a körszakáll jellemző. Előfordul, hogy a (na, ezt hogy mondjam) körszakállnak a kecskeszakáll része (sikerült!) kicsit megnő, ugyan messze nem Eddie Nero magasságokba, de azért mégis. Amire viszont még mindig várnom kell: oldalt, az arcomon még mindig nem nő normális szőrzet. Itt-ott egy-két csomó, de azt se dúsnak képzeld el, inkább csak néhány csoportosuló szál, így hosszú ideje kénytelen vagyok csak álmodozni arról, hogy egy rendes, hagyományos szakállam legyen. Sajnos ez van. Mindig is irigyeltem azokat, akik ezen már túl vannak, de kaptam már olyan reakciókat emberektől, hogy "addig örülj, amíg nem kell ezzel bajlódni". Talán igazuk van, és én is hamar ráunnék. Egyébként mostanság elég gyakran sikerül halogatnom a borotválkozást, mondván, a maszk ápol és eltakar.

És basszus, ha már Eddie Nero, nem tudom, hogy miért pont ő ugrott be, amikor példát akartam felhozni, de újra kéne nézni a Californication-t, főleg, hogy az utolsó évadot a mai napig nem láttam.

Vasárnap

A hét nem volt túl eseménydús. Hideg van, néha esik az eső, néha kukucskál a nap. A hétköznapok lassan, a hétvége gyorsan telik. Akartam csinálni oldalsávot a blognak, de úgy vagyok vele, hogy ráér az még kicsit. Idén remélem, hogy azért meglesz. Egyébként a lelkesedés még tart, mármint ami az blogot illeti, tényleg jó érzés írni a semmibe, koncepció nélkül. Ezek mennek, meg a bárányfelhők.

Én és a zenék mostanában

Alapvetően elmondható rólam, hogy ha van zene, ami életem jelentős részét végig kíséri, az a rap. Kilencvenes évek, Amerika, ahogy azt illik. Persze nem mindig ez számomra a fő sodor. Van, hogy éppen más műfajokat helyezek előtérbe, de összességében a hip-hop műfaj az, ami mindig velem volt. Jelenleg is egy olyan szakaszban vagyok, hogy kissé háttérbe szorult ez a stílus, most éppen valami megmagyarázhatatlan oknál fogva szenvedélyesen belemerültem a "chillezős" zenékbe, azon belül is főleg a lo-fi műfaj az, amit két pofára sikerül zabálnom - abból is az instrumentális fajta.

Ez a tompított hangzású, alapvetően hip-hop alapokon nyugvó relaxációs zene voltaképp minden napszakban, minden élethelyzetben megfelelő választás, de nem elhanyagolható tény, hogy ez tényleg csak háttérzene. Utazás közben, városi sétánál, vagy itthoni tennivalók közepette tud igazán elkapni. De olvastam olyan véleményeket, hogy például tanuláshoz betenni egy random lo-fi playlist-et talán a legjobb választás. Nem kell rá különösebben odafigyelni, de közben mégis ellazít, hiszen végtelen nyugalmat áraszt. Talán az egyik kedvencem a lengyel származású Milkz, aki elég termékeny beatmaker, Spotify-on félmillió havi hallgatóval büszkélkedhet, ami ahhoz képest, hogy egy amatőr előadóról beszélünk, nem semmi szám. Ha az ember beleássa magát ebbe a műfajba, egészen elképesztő gyöngyszemeket talál: Aptato, NK Music, Kuranes, No Mic, és még sorolhatnám. Van miből válogatni.

Bepróbáltam a nem instrumentális lo-fi zenéket is, azonban nálam azok kevésbé találtak be, így maradtak a szöveg nélküliek. Egyébként érdekes, hogy nagyjából ezzel a műfajjal párhuzamosan jelent meg az életemben (noha nem ilyen erősen) a jazz. Ezt viszont soha nem gondoltam volna magamról. Igaz, nagyjából arról van szó, hogy néha egy-egy tömegközlekedést kitöltök egy bizonyos jazz playlist elindításával. Viszont ehhez már inkább hangulat kell. És ha az megvan, akkor ez is nagyon be tud találni.

Volt amúgy nagyon sok korszakom: klasszikus rock, nu metal, de ha most visszamennék az időben, és odabökném a mondjuk 20 éves énemnek, hogy egyszer te még jazz-t fogsz hallgatni, nos, szinte száz százalék, hogy kiröhögne. Kíváncsi vagyok, hogy mondjuk 43 évesen mi lesz az, amire éppen rá leszek függve, esetleg arra, hogy akkor is ott lesz-e a rap zene, bármilyen formában.

Alvászavarok

Az elmúlt napokban nem alszom valami jól. Viszonylag könnyen jön álom a szememre, azonban éjjel elég sokszor felkelek, és nem mindig tudok egyből visszaaludni. Az is előfordul, hogy nem tudom eldönteni, mennyit aludtam két ébrenlét között: hosszabb időt, vagy épphogy csak elbólintottam? Szerencsére nincs jól látható óra a hálószobában, ha megakarnám tudni az időt, fel kéne kelnem, hogy megnézzem a telefonom, de azt aztán végképp nem szeretném tudni (ó igen, az egy másik történet, hogy a telefont direkt messze rakom, hogy muszáj legyen felkelni kinyomni az ébresztőt, volt rá példa, hogy a szundi erősebb volt). Bár mindig eszembe jut éjjel, hogy vajon mennyi idő lehet, próbálom besaccolni a beszűrődő fények alapján, ha ez nem megy, akkor figyelek a forgalom zajára: ha van némi zaj, esetleg egy busz - a háztömb előtt helyi járat buszmegálló van -, akkor tudom, hogy hamarosan megszólal az óra. Az ébredés nehézkes, természetesen a legmélyebb álmomból riadok fel. Az viszont szerencse, hogy ez a rossz alvás (még?) nincs hatással a nappali produktivitásomra.

A könyvírásról

Nem tudom, hogy mi lehet az oka, de mostanában 2-3 naponta támad olyan fiktív ötletem, amelyet ha tovább gondolnék, simán lehetne írni belőle egy könyvet, vagy legalábbis egy novellát. És itt nem csak felületes szinopszisokra célzok, hanem rendes, eleje-közepe-vége sztorik, amelyek nagy vonalakban jelennek meg a fejemben. Az, hogy valaha írnék-e könyvet, nos a válasz egyszerű: nem. Sem adottságaim, sem türelmem, és (szerintem) kitartásom sincs hozzá. Pedig tudnék miről, van néhány olyan, már régi sztori a fejemben, amelyekbe nem szeretnék mélyen belemenni, de szerepel közöttük egy amatőr nyomozás (nem nyomozó, hanem egy átlagember megy utána valaminek), egy kisvárosi horror, egy misztikus thriller, valamint egy kamara sci-fi. Nem lenne rossz, ha éreznék magamban tehetséget a komolyabb íráshoz, amely nem csak egy blog szintjén vállalható. Az is igaz, hogy minden csak akarat kérdése, és ha valóban akarnám, rá tudnék feküdni arra, hogy képezzem magam. De jelenleg se energiám, se időm nincs ehhez. A könyvírást meghagyom azoknak, akik értenek hozzá.

Django Unchained

Úgy esett, hogy sor került egy Django Unchained újra nézésre. Lassan nyolc éve, hogy legutóbb láttam, és miután végeztünk ezzel a közel három órás filmmonstrummal, két dolgot sikerült nyugtáznom: az egyik, hogy kegyetlen mód repül az idő. Mármint naptárilag, hiszen amennyire élénken megvoltak bennem bizonyos jelenetek, teljesen kiment a fejemből, hogy ez a film már ennyire nem mai. És ez természetesen a javára írható. A másik dolog, hogy most láttam másodjára, és bár anno elsőre is tetszett, de most még jobban. A helyzet az, hogy a Django abszolút egyben van.

Nálam a Grindhouse után Tarantino mintha egy új fejezetet nyitott volna a filmjeivel, jött ugye az Inglorious Basterds, a Django Unchained, a The Hateful Eight, valamint legutóbb a Once Upon a Time... in Hollywood. És megkockáztatom, hogy a Django az, amelyik ebből a négyesből a legjobban sikerült, ha lehet így fogalmazni, a "legmasszívabb" anyag, sok szempontból - legalábbis nálam (azt viszont muszáj megjegyeznem, hogy a kedvenc Tarantino-filmem még mindig a Reservoir Dogs, sorry, ez van). Sikerül annyit humorizálni, amennyit muszáj, a véres jelenetek szokás szerint nem finomkodnak, a dialógusok most is precízen megvannak írva, amikor pedig a kegyetlenséget kell ábrázolni, akkor pedig ökölbe szorul a gyomrod. Az alakítások hibátlanok, az akkoriban felkapott Christoph Waltz itt is remekel; Jamie Foxx nagyon badass; Leonardo DiCaprio, alapvetően hiába egy rohadék, mégsem tudsz rá úgy haragudni, na és természetesen ott van Samuel L. Jackson. Az ő karaktere félelmetesen hasonlít a Boondocks-ból ismert Uncle Ruckus-hoz, de parádésan hozza, amit kell. Azt nem tudom, hogy mikor fog legközelebb előkerülni a Django, de az biztos, hogy valamikor a közeljövőben simán játszhat egy The Hateful Eight újrázás.

Egymondatos #2

Minden egyes alkalommal, mielőtt fodrászhoz indulok, belenézek a tükörbe és megállapítom, hogy nem is kéne fodrászhoz mennem.

Latyak van

Tegnapelőtt délután szépen, lassan kezdett havazni, amely éjszakára ónos esőbe fordult át, így nagyon hamar elérkeztünk a télnek azon szakaszába, amelyet talán a leginkább nem szeretek, ez pedig: a latyak. Ha van undorító szelete bármelyik évszak bármelyik időjárásának, akkor az a sáros, vizes tél. Nem mondom, hogy szeretem, de ennél még a vastag hóréteg is bőven jobb.

Aztán itt van a hideg, amelynek hatására az ajakír kötelező felszerelés a mindennapokban, menjek bárhova, bármikor. Sajnos nagyon hamar megérzem, hogy szükség van rá, így nem indulhatok el nélküle. Ez most csak ilyen rövid szösszenet lett. Zárszónak csak annyit, hogy péntek van, megérkeztünk.

33

A krisztusi kor, szokták mondani. Amikor eggyel több éves szabadsággal toldanak meg. Elértem ezt is, ma lettem 33 éves.  Nem vagyok az a típus, aki számot szokott vetni eddigi életével, ha elér egy bizonyos kort. Sokan, akik blogolnak, biztos ezt tennék, vagy legalább a 32. születésnapjuk óta eltelt időt összegeznék. Én sosem voltam az, aki korhoz kötötte azt, amit elakar érni. Könnyen lehet, hogy emiatt elúszhatnak dolgok, amik tervben voltak, mert nincs meg az úgymond terv, és tisztelem, becsülöm azokat, akik évről évre elérik, vagy minimum próbálják elérni a céljaikat. Céljaim persze vannak nekem is, de minden úgyis eljön, amikor itt az ideje. Jelenleg online pénzügyi és számviteli ügyintéző tanfolyamra járok (sose késő képezni magad), éppenséggel ez az egy tervem van, hogy jövő ilyenkor egy sikeres záróvizsgával a hátam mögött írjam le ide, milyen érzés 34 évesnek lenni.

Egymondatos #1

Leesett az első hó a szezonban és én ennek - szokás szerint - nem örülök.

Csípősek a reggelek

Csípősek a reggelek, kockára fagyok, amíg az első cigimet elszívom az erkélyen, és amire az utolsó kortyhoz érek, már a kávém is kihűl. A télikabátba öltözött, nappali belvárosi gyalogos tömeg arra emlékeztet, hogy közeleg a karácsony, mindig erre asszociálok az évnek ebben a szakaszában. Délután négykor már szürkület, nem sokkal később már sötét. Ilyenkor már úgy érzem, el tudnék aludni, pedig épphogy csak hazaértem, épphogy megkezdtem a napi szabadidőm. Nincs mese, inni kell egy délutáni kávét, már nem oszt, nem szoroz. Kevésbé vagyok produktív ezekben a napokban, előző életemben biztos medve voltam, aki ilyenkor már jó eséllyel bevackolt a barlangjába, és ezt a szokást hoztam magammal.

Ennél már csak a soha véget nem érő januárok zavarnak jobban. Nemrég fedeztem fel, hogy nem csak nálam van az az érzés, hogy a január, mintha soha nem érne véget. De erről majd januárban, valamikor a hónap 54. napján.