Úgy esett, hogy sor került egy Django Unchained újra nézésre. Lassan nyolc éve, hogy legutóbb láttam, és miután végeztünk ezzel a közel három órás filmmonstrummal, két dolgot sikerült nyugtáznom: az egyik, hogy kegyetlen mód repül az idő. Mármint naptárilag, hiszen amennyire élénken megvoltak bennem bizonyos jelenetek, teljesen kiment a fejemből, hogy ez a film már ennyire nem mai. És ez természetesen a javára írható. A másik dolog, hogy most láttam másodjára, és bár anno elsőre is tetszett, de most még jobban. A helyzet az, hogy a Django abszolút egyben van.
Nálam a Grindhouse után Tarantino mintha egy új fejezetet nyitott volna a filmjeivel, jött ugye az Inglorious Basterds, a Django Unchained, a The Hateful Eight, valamint legutóbb a Once Upon a Time... in Hollywood. És megkockáztatom, hogy a Django az, amelyik ebből a négyesből a legjobban sikerült, ha lehet így fogalmazni, a "legmasszívabb" anyag, sok szempontból - legalábbis nálam (azt viszont muszáj megjegyeznem, hogy a kedvenc Tarantino-filmem még mindig a Reservoir Dogs, sorry, ez van). Sikerül annyit humorizálni, amennyit muszáj, a véres jelenetek szokás szerint nem finomkodnak, a dialógusok most is precízen megvannak írva, amikor pedig a kegyetlenséget kell ábrázolni, akkor pedig ökölbe szorul a gyomrod. Az alakítások hibátlanok, az akkoriban felkapott Christoph Waltz itt is remekel; Jamie Foxx nagyon badass; Leonardo DiCaprio, alapvetően hiába egy rohadék, mégsem tudsz rá úgy haragudni, na és természetesen ott van Samuel L. Jackson. Az ő karaktere félelmetesen hasonlít a Boondocks-ból ismert Uncle Ruckus-hoz, de parádésan hozza, amit kell. Azt nem tudom, hogy mikor fog legközelebb előkerülni a Django, de az biztos, hogy valamikor a közeljövőben simán játszhat egy The Hateful Eight újrázás.
