Csípősek a reggelek, kockára fagyok, amíg az első cigimet elszívom az erkélyen, és amire az utolsó kortyhoz érek, már a kávém is kihűl. A télikabátba öltözött, nappali belvárosi gyalogos tömeg arra emlékeztet, hogy közeleg a karácsony, mindig erre asszociálok az évnek ebben a szakaszában. Délután négykor már szürkület, nem sokkal később már sötét. Ilyenkor már úgy érzem, el tudnék aludni, pedig épphogy csak hazaértem, épphogy megkezdtem a napi szabadidőm. Nincs mese, inni kell egy délutáni kávét, már nem oszt, nem szoroz. Kevésbé vagyok produktív ezekben a napokban, előző életemben biztos medve voltam, aki ilyenkor már jó eséllyel bevackolt a barlangjába, és ezt a szokást hoztam magammal.
Ennél már csak a soha véget nem érő januárok zavarnak jobban. Nemrég fedeztem fel, hogy nem csak nálam van az az érzés, hogy a január, mintha soha nem érne véget. De erről majd januárban, valamikor a hónap 54. napján.