Tegnap este végre valahára leszakadt az ég. Csak álltunk az erkélyen, előbb a villámlást néztük és a dörgést hallgattuk, majd élveztük a szakadó esőt, ahogy a cseppek befröcskölnek a korláton át ránk. És persze a hűvös idő. Na meg a kopogó eső hangjára elaludni. Hibátlan. Aztán ébresztőt sem állítottunk. Persze reggelre már visszatért a hőség, de amíg tartott, remek érzés volt.
Egymondatos #17
Tök szívesen hallgatnám Balázsékat, mert jó arcok, de nem veszi be a gyomrom fülem, amikor hárman egyszerre beszélnek.
Kemény egy hét volt
Szóval igen, húzós hetem volt, nem is sokat voltam ithhon, de tegnap délután három óra óta masszív pihenés vette kezdetét. Barátnőm még nem látta a The Morning Show-t, úgyhogy újranézem vele, és a helyzet az, hogy másodjára sokkal jobb, hiába emlékszem a fontosabb fordultokra. Úgyhogy nézzétek TMS-t, ha eddig nem tettétek! Közben a héten elkezdtem életem első Rejtő Jenő regényét, a Piszkos Fred, a kapitányt. Szégyen, hogy eddig nem olvastam tőle semmit, pedig tényleg kegyetlen jó! Na majd ezután.
Ezek vannak jelenleg.
Megöregedni?
Az elmúlt időszakban sajnos megint úgy hozta az élet, hogy majdnem napi szinten járok a kórházba, látogatni. Ma megfogalmazódott bennem valami...
Elnéztem az öregeket, akik ápolásra, pelenkázásra szorulnak, akik nem tudnak válaszolni kérdésekre, akik nem hallják meg, ha mondanak nekik valamit. Vajon rám is ez vár? Szokták mondani, hogy megöregedni szép dolog. De akárhogyan is próbálok visszaemlékezni, én ezt még egyetlen idős embertől sem hallottam. A legtöbben a végét várják. Elmondják, hogy talán már nem élnek sokáig. Hogy megöregedni rossz. Felmerült bennem a kérdés: vajon rám mi vár? Vajon én tudok válaszolni betegfelvételkor a standard kérdésekre? Meghallom? Vagy megértem? Esetleg engem is katéterezni fognak?
Tudom én, hogy nem egészséges 33 évesen ilyeneken gondolkozni. Az ember próbál tenni ellene, igyekszik megelőzni, hogy idővel ilyen cipőbe kerüljön, de legfőképp reménykedik. Viszont a kor dolgozik, az élet kiszámíthatatlan, és bármi megtörténhet. Valamiért most először, a mai napon tudatosult bennem úgy igazából, hogy ha megérem, akkor bizony benne van a pakliban, hogy én is kerülhetek ugyanabba a helyzetbe, mint azok az emberek, akiket ma láttam. Eddig is tisztában voltam ezekkel a dolgokkal, de ma valamiért jobban elkapott ez a gondolat. A tehetetlenségtől való félelem. Nem az elmúlás, hanem az a végtelen kiszolgáltatottság, ami bármikor beüthet a jövőben.
Már megint Scrubs
Múlt héten a végére értünk a Scrubs-nak - újra. Sokadik újranézés volt, természetesen a nyolcadik évaddal bezárólag, az utólag odabiggyesztett kilencedik "valamit" inkább hagyjuk. Nálam ez még mindig az a bizonyos sitcom. Nem a Jóbarátok, hanem a Scrubs. Annyi élet, annyi humor, érzelem és lélek van ebben a sorozatban, hogy képtelen vagyok betelni vele. A finálé után (ami az egyik legjobban sikerült befejezés, ever!) kedvem támadt volna még egyszer elkezdeni előről, de persze ez nem valósult meg.
Kedvenc karakter? Dr. Cox vagy Kelso. Általában Cox-nak vannak a legjobb pillanatai, de már a legutóbbi dara alkalmával is Kelso volt az egyik kedvencem.
Kedvenc epizód? Sok van. Cox három betege, vagy az a bizonyos temetés, a finálé, esetleg amikor J. D. és Turk a haldokló férfival átvirrasztja az éjszakát. De az Óz-ra épülő rész is telitalálat.
Sokat nevettünk, sokat sírtunk, de szinte minden nap megnéztünk legalább egy részt. Vagyis a Scrubs már megint tudta a dolgát. Ahogy mindig is.
Friday
19:32 - Az ég borús, a szél kellemesen fújdogál, a vacsora nemsokára kész, én pedig egy nappal a fodrász előtt megint belenéztem a tükörbe és megállapítottam, hogy nem is rossz ez a haj így, de már elmegyek, mert mindig ez van.
Rossz ötlet!
Valószínűleg az egyik legrosszabb döntést hozza meg az a személy, aki úgy kezdi a felém intézett mondatot: "Neked is mondom, nehogy el legyen felejtve..."
Innentől kezdve csak rajta áll, hogy el lesz-e felejtve. Nem vagyok egy feledékeny típus, de ezek a szavak mintha valami mágikus erővel bírnának, ugyanis ha igy fordulnak felém, szinte borítékolható, hogy öt perc múlva törlődik az emlékezetemből.
Van ez így
Néha az embert azért nem húzza le túlságosan egy újabb szarság, mert van egy pont, amikor meg sem lepődik azon, hogy az élet megint betolt egy nem várt csavart a sztoriba. Kicsit farzsebből előrángatott, Facebook/Insta idézetnek tűnhet ez a szöveg, ezért bocs. De ez van, erre a megállapításra jutottam ma, magammal kapcsolatban.
Egymondatos #15
Szerintem lassan a miénk az egyetlen háztartás, ahol a hűtőszekrenyben, a fél literes ásványvízes üvegben tényleg víz van és nem pálinka.
A bálványok lehullanak
Ma olvastam, hogy Marilyn Manson feladta magát a rendőrségen. Eszembe jutott, hogy tinédzserkorom nagy bálványai közül néhánnyal mi lett: Manson ugye súlyosan bántalmazta barátnőjét. Chester Bennington, a Linkin Park frontembere öngyilkos lett. Ian Watkins, a Lostprophets énekes pedig... nos, inkább nem írom le, aki nem tudja, olvasson utána, ha van hozzá gyomra.
Ugyan nem ők voltak a legnagyobb kedvenceim, de sokat hallgattam őket annak idején. Bennington kilóg a sorból, de mégis, legmerészebb álmomban sem gondoltam volna anno, hogy egyszer, valamikor abba a hírbe futok bele, hogy a Linkin Park énekesén olyannyira elhatalmasodott a depresszió, hogy önkezűleg vetett véget az életének.
Szomorú dolgok ezek. Ha Fred Durst-ről kiderül valami, elhagyom a bolygót!
Narkolepsziás napok
Az elmúlt néhány napban, ha bármikor leülök, konkrétan el tudnék aludni, és van, hogy el is alszom. Néhány pillanatról van csak szó, bár tömegközlekedésen van, hogy ennél több is előfordul. Sajnos ettől az éjszakai alvás még mindig nem az igazi. Lehet, hogy ülve kéne aludni? Nyilván csak vicc volt, de az tény, hogy ebben a pár napban nagyon rajtam van a kóma.
Az 50. idei könyv
Átléptem a bűvös ötvenes számot. Félszáz könyvet elolvastam idén, gondoltam, illik említést tenni a mérföldkőről. Noha ez inkább egy kisregény - mint ahogyan számos kisregény foglal helyet az idei könyvek között, ezért sikerült elérnem ilyen hamar ezt a számot.
Stefan Zweig - Sakknovella
Nehéz helyzetben vagyok, mert a legjobban akkor üt ez a történet, ha az égvilágon semmit sem tudsz róla. Nem is lövök le semmit, a lényeg, hogy erősen ajánlott írásról van szó. Annyit elárulhatok, és ezzel nem rontom az élményt, hogy az egész cselekmény egy hajón játszódik, és ha nem szeretsz sakkozni, esetleg nem is értesz hozzá, akkor sem kell megijedni. A sakk csak egy adalék. Noha fontos adalék, de nem mélyül bele annyira, hogy laikusok ne értsék, esetleg unják.
A végére - nem túlzok - a körmeimet rágtam izgalmamban. Egy szuszra sikerült kiolvasnom. Tökéletes példája annak, amikor a kevesebb néha több. Hiszen kevés helyszín, kevés szereplő, kevés oldalszám, mégis az élmény felbecsülhetetlen!
Leszokás: a botlás
Tegnap nem bírtam ki, elmentem cigit venni. Rágyújtottam. Aztán megint és megint és megint. A maradék cigin ma túladtam.
Az első néhány szálnak olyan íze volt, mint életem első cigarettájának. Eszembe jutott, amikor először rágyújtottam. Hatodikas voltam, a szemben lakó srác csent el egy doboz cigarettát az apjától. Vidéken laktunk, falun. Elsétáltunk a házuk mögötti, messze elterülő réteken, majd találtunk egy kukoricást, aminek a közepén tapostunk ki magunknak egy kis helyet, és cigiztünk. Útközben szedtünk almát, azzal tompítottuk a szánkban maradt ízt.
Szóval igen, tegnap megbotlottam. Kicsit szomorú vagyok emiatt, de azt már legalább tudom, hogy nem ad akkora örömöt ez az egész, mint a leszokásom előtt. Elszoktam tőle, elszoktam az ízétől, nem esett annyira jól. Ami élvezetet adott benne, az maga a mozdulat, illetve az a része, hogy "kimegyek rágyújtani", de összességében nem ért meg ennyit.
Viszlát, maszk!
Akkor mától nem kell maszk. Reméljük, hogy ez már így is marad. Jó érzés lesz bemenni egy boltba úgy, hogy rendesen kapok levegőt. Kíváncsi lennék, hogy a biztonság kedvéért hány embernél lapul azért talonban egy maszk? A létszám korlátozás feloldásának abból a szempontból örülök, hogy nem kell adott helyek előtt kint szobrozni, viszont szerettem azt, hogy bizonyos helyeken nincs tömegnyomor.
Tisztán emlékszem, amikor tavaly megláttam az első maszkos embert az utcán. Megijedtem. Akkor tudatosult bennem, hogy itt valami lesz. Hogy itt valami komoly dolog van készülőben. Aznap, úgy délután öt óra körül nagyon kihalt volt az utca. Pedig a város egyik legforgalmasabb helyén lakom, ráadásul hétköznap is volt. Olyan volt, mintha egy horror- vagy katasztrófafilm első képkockáit élném át.
Ez akkor volt. Hozzászoktunk a korlátozásokhoz, az új szabályokhoz, még ha olykor bosszankodtunk is. Ma viszont vége. Viszlát, maszk!
Végre fáztam kicsit
Egy hónap telt el a nyárból, de nekem már most sok. Szerencsére jött a lehűlés, vártam, mint a megváltót. Iszonyúan jól esett. A negyven fokhoz közeli kánikula egyszerűen kicsinál, minden szempontból. Bátran ki merem jelenteni, még akkor is, ha ezzel magamra haragítok embereket: nem szeretem a nyarat. Sorry!
Az olvasásról mostanában
Az év felénél járunk, és úgy gondoltam, hogy itt az ideje kicsit összegezni, milyen is volt ez a hat hónap olvasás szempontjából.
Elsősorban sűrű. Negyvennyolc könyv, több, mint 12 000 oldal. Ez azért kemény. Persze illik bevallani, hogy voltak köztük vékony regények is. Ezt nem titkolom egy percig sem. Jó néha elmerülni egy-egy vaskosabb kötetben, de az igazság az, hogy szeretem pörgetni az újabb és újabb sztorikat. Ilyenkor egyáltalán nem a mennyiségre megyek, nem arra, hogy egy ilyen bekezdés megszülessen, sokkal inkább az, hogy minél több és több sztorival legyen dolgom, élmény szempontjából.
Sok Stephen King, néhány Charles Bukowski is lecsúszott. És elolvastam mind a három Jane Harper könyvet. A legkellemesebb meglepetés Christopher Moore volt, azonban a legjobb könyv, amit idén eddig olvastam, nálam egyértelműen Albert Camus: Közöny című írása. Nemrég kezdett megint motoszkálni a fejemben, és erősen agyalok azon, hogy újra elolvassam. De annyi más olvasnivaló lenne, úgyhogy szerintem megpróbálom jegelni az újraolvasást. Ha eddig kihagytátok, hát mindenképp kerítsetek rá sort!
Gyerekek! Olvasni jó! Olvassatok sokat! Itt tudjátok követni, hogy miket bújok idén. Elég változatos dolgokat igyekszem beiktatni még az idei évre, de azért jó néhány klasszikus is tervben van. Meglesz a 100? Talán igen, de valójában ez nem cél.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)