Elég durva, nemrég volt karácsony, most pedig már az április, valamint a húsvét kopogtat. Repül az idő, nem is akármennyire. Közben beugrott a jó idő is, a tél szerencsére elég csonka volt, nem is bánom. Bár azért az őszi időjárás nagyon hiányzik.
Valószínű, hogy erről a korlátozások is tehetnek, de 2021 eddig meglehetősen gyenge. Biztos lesz majd valahogy, mondjuk ilyen tempóban gyorsan átesünk az egész éven.
"Kafkai élmény volt veled az ágyban" - hangzik el a híres mondat Woody Allen filmjében. Nos, kiolvastam Kafkától A kastélyt, és azt kell mondjam: végre! Ez is egyfajta "kafkai" élmény volt, de nem úgy, ahogyan ezt a jelzőt emberek használni szokták.
Tetszett A per, tetszett Az átváltozás, és jó ideig A kastély is vitt magával, de úgy a felénél nagyon kezdtem ráunni. A legfőbb oka a párbeszédek hosszúsága: Kafka a dialógusoknál egy-egy szereplőt képes volt oldalakon keresztül, megállás, de még bekezdések nélkül is beszéltetni. Véget nem érő mondatok, majd ha az illető befejezte a mondandóját, a másik azonnal rázendített, szintén oldalakon keresztül csak mondta és mondta... és mondta. Egy idő után az is nehezemre esett, hogy megállapítsam, jelenleg éppen ki az, aki mondja a magáét.
Könnyen lehet, hogy istenkáromlás, amit most leírok, de végeredményében A kastély szerintem nem egy igazán jó könyv. És ezt szomorúan kellett megállapítanom, mert már régi hiányosságom volt ez a regény.
Kíváncsi lennék rá, milyen végeredmény született volna, ha Kafka még halála előtt befejezi. Könnyen lehet, hogy még több és több dialógust kellett volna végigszenvedni átolvasni, az utolsó mondatokon viszont nagyon érződik, hogy ennek itt nincs vége. Vajon K. feljutott volna a kastélyba? Valószínűleg nem. Lehet, hogy maga Kafka sem tudta erre a választ. Mert volt egy ilyen benyomásom is, miközben olvastam, miszerint Kafka nem gondolkozott közben, csak írta és írta. Mintha nem tudta volna pontosan, vagy talán semennyire, hogy merre halad tovább a cselekmény, egyszerűen csak ontotta magából, ami éppen eszébe jutott.
Úgyhogy ez van, sajnos. Ettől függetlenül beszerzem az Elbeszélések című gyűjteményt, mert eddig háromból kettő írása nagyon tetszett. Viszont ez itt és most, sajnos mellément.
Szóval olvasom Kafkától A kastélyt, és eddig ez csúszik le a legnehezebben. A per és Az átváltozás nagyon tetszettek, vittek magukkal, viszont A kastély nehezebb falat. Nagyon jó könyv, szépen is haladok vele, és ha egyszer nekiülök, akkor nehéz lerakni, viszont pont ez a lényeg: nehéz újra és újra nekiállni. Annyira nyomasztó ez a falu, ahova K. került...
Néhány hónappal ezelőtt még tényleg, őszintén szerettem a Twittert, és próbáltam nem tudomást venni arról, hogy mennyire felhígult a közeg, és mekkora szurkálódások mennek ott. A helyzet csak még durvább lett, én pedig pár héttel ezelőtt kiírtam, hogy elkezdek visszaszámolni. Tíztől. Ha kicsit még inkább besokallok az ott látottaktól, a szám csökken. Nullánál pedig törlöm magam. Jelenleg négynél tartok. Azért nem akarom egyik napról a másikra törölni magam, mert szép emlékek fűznek a Twitterhez, és van ott egy (egyre inkább soványodó) jó közösség, amit félnék elengedni, de tartok tőle, hogy a vég elkerülhetetlen.
A múltkor ugye csak annyit írtam, hogy eléggé fuck most minden, gondoltam ki kellene írni magamból, úgyhogy itt van.
Még tavaly történt, hogy találtak apámnál valamit, ami miatt sugárkezelés indokolt. Lassan három hete, hogy befeküdt. Most is Szombathelyen van és kapja a kezelést, minden hétköznap. A járványra való tekintettel nem jöhet haza, amíg nincs meg a 25 sugarazás, ráadásul addig a vakcinát sem kaphatja meg - és elvileg még utána sem egy ideig. A jó hír, hogy eddig tünetmentes, semmi mellékhatást nem észlelt.
Úgyhogy most ezek vannak. Nincs két éve, hogy elvesztettem édesanyámat, így picit padlóra vert a dolog. Nyilván nem kell mindig a legrosszabbra gondolni, de még az az emlék is viszonylag friss. Nála mondjuk keményebb volt a helyzet, ott nem sugár, hanem kemoterápia volt, és tulajdonképpen már az elején megmondták, hogy mire lehet számítani. Úgy is lett.
Jobb lenne pozitívnak maradni, de nem olyan egyszerű az, sajnos. Szóval ezért fuck most minden.
Egy hete (mostanában csak vasárnaponként) filmeztünk, ezúttal az Egy csodálatos elme került terítékre, úgyis régen láttam. Na most barátnőm, akinek nem volt meg, hogy mire megy ki a játék, később ilyet mond: "Nekem már ott leesett, hogy amikor a kislány kergeti a galambokat, azok nem repülnek el".
És tényleg!
Elrejtették a megoldást, nem is tűnt fel nekem eddig, de ott volt. Pedig ezt a filmet speciel sokszor láttam már. Bírom egyébként az ilyen rejtett utalásokat, például A tökéletes trükkben, amikor az első felében bemutatja a madaras trükköt, majd a kisfiú sírva kérdezi: "És mi lett a testvérével?" Aztán a film végén kiderül, ami kiderül.
Amúgy a film után (mármint az Egy csodálatos elme után) utána olvastam kicsit John Nash-nek. Emlékeztem rá, hogy néhány éve halt meg, viszont akkor valamiért elsiklottam a részletek felett: autóbaleset következtében, a feleségével együtt. Ez valami borzasztó. Minden halál az, minden autóbaleset borzasztó, de erre nem számítottam, hogy egy ilyen életnek így kellett véget érnie.
Minden utcában felújítás, építkezés, útépítés. Amire kész lesz minden, kezdhetik előről. De soha nem lesz igazán kész egyetlen település sem úgy, ahogyan azt valakik elképzelték. Minden csak részleteiben lesz szép, mindig.
Nem is mondtam: februárban 10, azaz tíz könyvet sikerült elolvasnom! Igaz, ezeknek nagy része vékony kisregény vagy novelláskötet volt, de akadt köztük 1-2 vaskosabb darab is. Anno volt, hogy egy év alatt nem olvastam el ennyit, most pedig az év legrövidebb hónapjában sikerült összehozni. Ezzel eljutottam 2021-ben a 16 könyvig, de mivel azóta már lecsúszott még egy, így ebben a pillanatban 17 kiolvasott könyvnél járok, és már itt figyel a következő...
Ennek örömére frissítettem a könyves naplómat, és ha már rávettem magam erre, a Twitteren is megosztottam néhány (oké, jó néhány!) bejegyzést, amelyek elmaradoztak az elmúlt hetekben.
Két dologra jöttem rá magammal kapcsolatban az elmúlt napokban, vagy inkább hetekben.
Folyton úgy érzem, hogy valakinek éppen útban vagyok. De mindig.
Ha valaki szivességből tesz nekem valamit, önszántából, utána mindig úgy érzem, hogy tartozom neki.
Jó lenne tudni, ezek is hova vezethetők vissza.
Egyszerűen csak nagyon durva, hogy már március van! Az előbb volt karácsony, és mindjárt itt a húsvét. Aztán nyár. Aztán év vége. Aztán egyszer csak elmúlunk a francba, észre se vesszük...