Csípős, szeles idővel búcsúzik a tél, még egy kis hószállingózás is befigyelt ma. Én pedig egyéni rekordot döntöttem, ugyanis 52 bejegyzéssel zárom a hónapot
*megveregeti a saját vállát*
(Update: estére azért szakadni kezdett a hó. Méltó búcsú az évszaktól)
Eléggé illúzióromboló tud lenni, amikor a Molyon, Cormac Mccarthy - Az út című könyve alatt arról megy a diskurzus, hogy "Aragorn milyen jó pasi".
Egyre erősebben agyalok azon, hogy nem lenne rossz útjára indítanom egy könyves blogot. Semmi extra, csak az éppen elolvasott könyvekről írnék szigorúan néhány sort. Persze itt is megtehetném, lehet végül az is lesz a vége. De jól esne kiírni magamból az aktuális olvasmányokat. Erre még azért alszom párat.
Nem akarok megint azzal jönni, hogy milyen rosszul aludtam, és mennyire fáradtnak érzem magam, ugyanakkor már le is írtam. De tényleg, azt vettem észre, hogy mostanság egyre többet picsogok. Nyilván az én blogom, azt írom le, ami van és amit akarok. Kíváncsi leszek, évek múlva majd milyen lesz ezt újra olvasni, mert most maximum 5 bejegyzésig nézem vissza, ha egyáltalán visszanézem. Remélem, hogy akkor már több szempontból is jobban leszek. És most kávé!
Borzasztóan szomorú vagyok, hogy ez, ami most Ukrajnában zajlik, 2022-ben egyáltalán megtörténhet. Hogy egy istenkomplexusos baromállat képes ilyesmire. Nem gondoltam volna, hogy valaha megérek ilyet. Való igaz, hogy az elmúlt hetekben ez már szinte borítékolható volt, de csak akkor esik le a tantusz, amikor megjönnek az első hírek - és az bizony szíven üt. Szomorú napok ezek az egész világnak. Bízzunk a legjobbakban, de azért készüljünk a legrosszabbra...
Nem szeretek hajnali négykor kelni. Szerencsére ez nem rendszeres, de ma így dobta a gép. Nem akarok azzal a sablonnal jönni, hogy úgy érzem magam, mint akit összevertek, de tény, hogyha most valaki összeverne, nem érezném magam sokkal szarabbul.
Délután elmentünk kávézni, kiültünk, és onnan tudtuk utólag, hogy jó volt ez így, mert csak miután eljöttünk, vettük észre, hogy lefagyott a kezünk. Megbeszéltük, hogy többször csinálunk ilyet, mert mostanság elmaradozott. Közel hét év után is kellenek az ilyen mini-randik!
Hát, a mai napon sem kell a szomszédba mennem a kómáért. Konkrétan csak bámulok ki a fejemből, és iszonyat fáradtság van rajtam. Ha ledobnának mellém egy gránátot, se lenne erőm szaladni.
Mostanában egyre többet gondolok arra, hogy milyen lehet leszakadni a civilizációtól, persze tudatosan. Nyilván nem lenne merszem megtenni, túlságosan komfortzónás vagyok, de egyre több helyen futok bele olyan cikkekbe, amelyek olyan emberekkel foglalkoznak, akik hátat fordítottak a modern életnek, a társadalomnak, és elmentek remetének. Mind pozitívan nyilatkoztak arról, hogy milyen fordulatot vett a lelkiviláguk, a szellemiségük, a komplett életük ezek után.
Biztosan vannak olyanok is, akik megpróbálták, de nem ment nekik. Valamint, abba sem árt belegondolni, hogy ez az élet sem fenékig tejfel. Mindent magadnak kell megtermelni, a leleményesség alapkövetelmény, ezen felül azt hiszem, hogy itt érvényesül leginkább a mondás: még a jég hátán is megél. Elvonulni, "kiiratkozni" a társadalomból, onnantól kezdve pedig teljes mértékig a magad ura vagy. De olyan szinten, hogy nincs a csapból folyó víz, sem kattintásra felkapcsolt áram. Az ételt is elő kell teremteni, hiszen nincsen polc, amelyről leveszed.
Kőkemény élet ez is, mégsem rágódsz a világ dolgain, nem stresszel a felgyorsult élet. Ha az ember ezektől megtisztul, és rááll a remeteségre, biztosan könnyebben veszi az akadályokat, mint az, akinek határidői vannak, próbálja utolérni magát, hajtja a pénzt, fizeti a hitelét - hiába rendelkezik egy kényelmes életszínvonallal.
Tény, hogy a konformizmus nem kötelező. Bárki előtt ott áll a lehetőség, hogy elvonuljon. Piszkosul tudom irigyelni azokat, akik megmerték lépni, és nem bánták meg.
Két fontos dolgot vezetnék be először, ha én lennék az elnök:
1. Alanyi jogon járna mindenkinek szén-monoxid érzékelő.
2. Háromtól öt évig terjedő faszkorbáccsal büntetném azokat, akik az utcán bömböltetik a bluetooth-os hangszórót.
Végre kedvemre való az időjárás. De, hogy semmi se legyen olyan egyszerű, hasogat a fejem rendesen, és az álmosság is rajtam van.
Szeretném már hordani az átmeneti kabátomat, hogy ne kelljen viselnem a télit, amiből időközben kifogytam. Ősszel muszáj lesz végre venni egy újat. Csak sajnos reggelente, amikor elindulok itthonról, még elég hűvös van. Legalábbis nekem. Nem tagadom, igencsak fázós típus vagyok.
Nem az az igazán kemény, hogy vannak emberek, akik Németh Sándor szavait hallva ücsörögnek, áhítattal az arcukon és nála hagyják a jövedelmük tíz százalékát. Sokkal durvább ennél, hogy vannak, akik őszintén megtapsolják Bayer Zsoltot.
Csak a már ismerős, vasárnapi, depresszív atmoszféra lengi körbe ezt a reggelt is. Természetesen most sem aludtam jól, úgy tűnik, hogy ez a hét sem a kialvás hete. Tegnap este sikerült kiolvasnom mindkét könyvet, Malamud-tól A lakókat, illetve Clarke-tól a 2001: Űrodüsszeiát.
Éjjel, abban a maroknyi időben, amíg aludtam, sikerült mindenféle hülyeséget összeálmodnom. Érdekes dolog ez, hogy a hatása velem maradt, de konkrétumokra nem emlékszem. Megvolt a kávé, lassan ideje összeszednem magam. Pont úgy érzem magam, mint egy összegyűrt papírgalacsin, amit sikertelenül próbálnak simára hajtogatni. Sima már nem lesz, de a célnak úgy, ahogy megfelel.
Mivel egyedül töltöm a péntek estét, gondoltam, rittyentek egy fasza kis minimál kinézetet a bloghoz. Nem mondom, hogy végleges, de kicsit már untam az előző dizájnt. Valószínűleg még finomítani fogom a napokban, de egyelőre ezzel gurulunk tovább.
És ezúttal nem felejtettem el, íme egy mementó az előző kinézetről, vagyis így néztünk ki 2021. november és 2022. februárja között:
A tegnap éjszaka valami rémes volt. Épphogy sikerült elbólintanom, erre felébredtem. Kis idő után azt vettem észre, hogy melegem van, ezért kicsit lejjebb csavartam a konvektort. Próbáltam elaludni, de hiába, minden álom eltűnt a szememből. Ekkor kezdtem fázni, de már nem akartam variálni a hőmérséklettel, inkább jól betakaróztam. Aztán csak feküdtem. Hol így, hol úgy. Oldalt, hanyatt, de még hason is, pedig úgy nem szeretek. Agyaltam, gondolkoztam dolgokon. Közben a kinti forgalom elcsendesült. Hivatalosan is éjszaka lett. Fogalmam sincs, végül mikor sikerült elaludni, de reggel iszonyat kómás voltam, illetve egész nap fáradt és nyűgös.
Amikor nem a pia, hanem az öblítő és a Domestos hiánya a baj. Amikor este kilenckor már masszívan ásítozol, pedig anno ilyenkor szoktál elindulni otthonról. Amikor péntek este az ágyban fekve bosszankodsz a kinti hangoskodók miatt. Amikor hétvégén nem 'valamikor délelőtt' , hanem rohadt korán mászol ki az ágyból.
Nincs azzal baj, hogy a Valentin-nap átvett ünnep. Azzal sincs gond, ha valakik túl nagy feneket kerítenek neki. Nem probléma az sem, hogy valakinek ilyenkor kérik meg a kezét (lássuk be, jobb, mint Karácsonykor). A gond a marketinggel van. Amikor úgy nyomatja az összes cég a Valentin-nappal kapcsolatos akcióikat, mintha egyébként a világon senki sem tudná, hogy február 14. ennek a napja.
Nálunk hogyan telt? Hamburgert ettünk gyertyafénynél, közben beszélgettünk. Ez utóbbi azért is érdekes, mert örök belsős poén itthon, hogy étkezés közben mennyire csendes vagyok.
Jó volt ez így, ilyen minimálban, de legalább meghittségben.
Szentül megvagyok róla győződve, hogy létezik egy elég masszív réteg a világon, akik csak és kizárólag azért nem főznek tojást, mert utálják azt megpucolni.
Ha létezik személyre szabott pokol, akkor én tegnap megtapasztaltam. Hazafelé vonatoztam, és a következők történtek: a velem szemben ülő srác folyamatosan (!) kapta a Messenger értesítéseket a teljesen felhangosított telefonján. A másik széksorban, a "mellettem" ülő lány végig Tiktok videókat nézett, szintén jó hangosan. Mögöttem pedig vagy kihangosítva telefonált valaki, vagy videochatelt.
Én pedig még mindig nem vettem új fülhallgatót...
Lejöttem apámhoz, vidékre. Állok a szülői házam hátsó udvarra néző teraszán, kortyolgatom az ebéd utáni kávémat és néhány dolog bizonyosságot nyer.
Végérvényesen tudatosult bennem, hogy nem nekem való a vidéki élet. Bármennyire is szerette volna annak idején anyám belém táplálni a falusi élet iránti szeretetet, sosem jött össze neki. Öt és fél év városi élet után pedig már ezer százalékig biztos, hogy nem akarok visszatérni.
A másik dolog, hogy ez már nem az én otthonom. Hiába itt nőttem fel, hiába éltem itt le majdnem 28 évet, nem tudok úgy tekinteni rá, mint anno. A régi szobám sem az én szobám már, legalábbis semmi nosztalgia nem kerít hatalmába. Eltávolodtam, ez az igazság.
És végül (bár erről már volt szó néhány napja): zavar a napfény. Frusztrál a kellemes idő, hiányzik a hűvös. Könnyen lehet, hogy csak át kell állnom, de ez a nagyon kora tavaszi napsütés jelenleg inkább csak idegesít. Igen, én ilyen furcsán lehetek összerakva.
Péntek este újranéztük a 2009-es Star Treket, és utólag nem tudtunk nem röhögni azon, hogy Chris Pine-nak alig volt jelenete, amikor nem püfölik, üldözik vagy épp leakar esni valahonnan.
Rohanó hétköznapok, fárasztó órák, kimerült esték, pillanatok alatt elmúló hétvégék. Egyik kávé a másik után. Kilátástalanság, ami csak a fejemben létezik. A plafonnal való, szűnni nem akaró szemezgetés éjjelente. Az arcom a tükörben mintha nem is az enyém lenne. Valamikor mintha én lettem volna, mert hasonlít rám. Jobb napokon a motiváció keresése, de általában hagyom távolodni tőlem. Volt valamikor egy életvidám tinédzser srác, aki most épp nem a legjobb napjait éli meg.
Megvagyok róla győződve, hogy a kilencvenes évek táncolós fiúbandái azért oszlottak fel, mert mind a 3-4-5 tag ugyanannak a lánynak énekelte a dalokat, ezért összevesztek.
Az elmúlt hetekben elég sokat posztolok, ami egyáltalán nem baj. Annak idején azzal a céllal indítottam el az oldalt, hogy írok, amikor úgy érzem, hogy írhatnékom van. Ha ez azt jelenti, hogy naponta többször, akkor úgy lesz. Ha hetekig fel sem nézek, az sem probléma.
Nem igazán tudom, hogy pontosan miért van most rajtam ez a közlési kényszer, de igencsak elszaporodtak az egymondatos bejegyzések - persze ezzel sincs semmi baj. Ha kiakarom írni magamból, akkor kifogom írni, ilyen egyszerű az egész. Talán amolyan Twitter-pótléknak fogja fel a tudatalattim, a fene se tudja. Egyelőre nagyon élem ezt az egészet.
Nem hiszem, hogy a korral jár, egyszerűen csak változom én is, viszont érdekes dologra lettem figyelmes magammal kapcsolatban. Az elmúlt években már feltűnt, hogy engem egyáltalán nem zavar a téli, korai sötétedés, sőt, kifejezetten tetszik, és egyenesen hangulatosnak találom, hogy délután ötkor kivan világítva a város.
Ez eddig tiszta sor, a napokban azonban arra jöttem rá, hogy voltaképp jobban szeretem a hűvös időt, mint akár a kellemes meleget. Akkor tűnt fel, amikor valamelyik nap ránéztem az időjárás előrejelzésre, és meglepődtem azon, mennyire szomorúan vonom le a következtetést, hogy most elég kellemes idők lesznek. Tény, hogy ez még messze nem a tavasz, és nagy valószínűséggel meglesz a böjtje (tippre áprilisban) annak, hogy ennyire elviselhető a hőmérséklet februárban, de valahol azt vetíti előre, hogy megyünk kifelé a télből. És bár még mindig az ősz a kedvenc évszakom, kicsit azért szomorkás lettem, hogy egyre közelebb a jó idő, amikor már nem lehet "pont jóra" befűteni a lakást, hogy bevackoljam magam, miközben odakint csípősek a celsiusok.
Igen, nálam ilyen érdekes változások lépnek életbe a harmincas éveim közepéhez közeledvén.
Négyévente, az évnek ezen szakaszában hiába próbálnál menekülni a propaganda elől, képtelenség: vagy a YouTube dobja be, vagy a plakátokon köszön vissza a kampány. Képtelenség homokba dugni a fejed, ha csak nem egy erdőben élsz, távol a világtól - ebben az esetben jó neked, és ne gyere vissza, nem ér meg annyit!
Bár egyre több helyen olvasni, hogy jaj, lehet kivonul a Facebook Európából, de a nyakamat tenném rá, hogy ez sajnos soha nem fog megtörténni. Pedig van egy réteg, akikre ráférne, hogy ne a Facebook-ról tájékozódjanak, ne az ott megosztott hoaxok alapján éljék az életüket, és ne járassák le magukat azzal, hogy nem tudnak egy öt szavas mondatot helyesen leírni.
Én magam, annak idején, amikor egyre csak nőtt és nőtt a FB-ismerőseim száma, szomorúan tapasztaltam, hogy olyan emberek, akiket azóta ismerek, amióta az eszemet tudom, milyen súlyos nyelvtani hiányosságokkal küszködnek - látszólag úgy, hogy nekik fogalmuk sincs róla. Nem azzal van a baj, hogyha valaki néha elír valamit, de ha ez rendszeres, és már egyértelmű, hogy nem elírásról van szó, na ott már gondok vannak. Ez egy elég súlyos társadalmi probléma, és természetesen nem a Facebook kivonulásával fog megoldódni. A Facebook-on eltöltött időt nem egy helyesírási szótár lapozgatásával fogja elütni. De legalább nem kürtöli világgá, hogy nyelvtanból legfeljebb kettes alá.
Kicsit elkanyarodtam a témától. Tény és való, hogy nagy segítség tud lenni egy Facebook-oldal, ha van például egy vállalkozásod és nem akarsz egy nagyobb összeget leemelni a számládról, hogy külön weboldalt csináltass. De a fotelnáci-üzemmód, valamint a "fészbúkon láttam, tehát igaz!" hozzáállás borzasztóan mérgező, és egy cseppet sem bánnám, ha valahogy kikászálódnánk ebből a mentalitásból.
Igen, én könnyen beszélek, hiszen nincs már FB-profilom, és a Messenger törlésén is gondolkozom.
Nehezen eltelt éjszakák, kába nappalok, furcsa időjárás. Az összpontosítás hiánya, a motiváció keresése. A melegedő konvektor kellemes, pattogó hangjával egyenesen arányosan terjedő meleg ellazít. A kávé nem pörget fel, csak az íze miatt kell. A város morajlása adja a háttérzenét. A kimerültség átjárja minden ízületemet. Tudnék aludni, bárcsak éjjel is ennyire tudnék.
Nos, a tegnapi reményem nem jött be, ugyanis borzasztóan aludtam. Sok forgolódás, nehéz vissza alvás. Reggel fejfájás, pedig ez egyáltalán nem jellemző rám. Aztán ahogy egy igazi hétfői hangulathoz illik, szakadó esőben indultam dolgozni. A nap további része már gördülékenyen ment, szerencsére.
Nem aludtam sokáig, ma sem. Délelőtt takarítás, aztán csináltam ebédet. Ezúttal valami új, méghozzá indiai, Tikka Masala. Finom volt.
Délután kis séta a városban, majd megnéztük a Glengarry Glen Ross-t. Barátnőm nem szerette annyira, de nem is utálta. Én már láttam párszor, jó volt újranézni.
Közben az időjárás egész nap nem igazán akarta (vagy nem tudta) eldönteni, hogy most akkor mi is legyen.
Mindjárt vacsora, közben The Big Bang Theory újrázás. Remélem, hogy jól fogok aludni.
"Van még két Túró Rudi (amit másnap akartunk megenni - a szerk.), mi lenne, ha holnap nem ennénk?"
Ugyan ez nem elvonó, ahogyan az alkoholnak függője sem vagyok, de a helyzet az, hogy 35 napja nem ittam alkoholt. Jól megvoltunk a pia és én, alkalmanként, ritkán, társaságban, mértékkel. Újévkor volt egy laza gondolatom, hogy én akkor most nem iszom egy darabig, amíg bírom, lesz ami lesz, de nem is igazán volt konkrét tervem. Nos, mára ezt odáig sikerült fokoznom, hogy elhatároztam: ha egy mód van rá, soha többet nem iszok semmilyen alkohol tartalmú italt.
Ez tart 35 napja. Jelenlegi álláspont szerint évekig tudnám csinálni, vagy akár örökre. Mivel eddig sem voltam egy nagy piás, így könnyű, szerencsére. És az a fajta ember sem voltam soha, akinél presztízs-kérdés volt az alkohol fogyasztása, szeretete, ahogyan a rajongásával kérkedett mások előtt - ez amúgy mindig piszkosul tudott idegesíteni.
Úgyhogy most ez van. Biztosan lesznek majd helyzetek, amikor kicsit jó lenne, de majd ha odajutok, ráérek akkor aggódni.
Egyáltalán hogyan is gondolja a Google, hogy engem egy hangyafasznyit is érdekel egy Dundikás cikk?!?!
Szóval a buszon ülök, a másik széksorban, de szinte mellettem ül egy srác, aki füles nélkül néz videókat a telefonján. Nem kicsit idegesítő (nekem is a napokban adta be a kulcsot a fülhallgatóm), vajon rá merek-e kontrázni egy hangos, random PornHub videóval?
Egyenként képtelen vagyok felfogni, miért kell hangosan hallgatni bármit a telefonon, és bárhol? Ennél már csak az a nyilvános telefonbeszélgetés neccesebb, ahol a készülék ki van hangosítva.
Jó lenne egy faház, valahol, egy erdő közepén, minél távolabb az emberektől, meg úgy bármitől, ahova néha, egy-egy hétre vissza tudnék vonulni, sokáig aludni, nagyokat sétálni a fák között, hallgatni a semmit, relaxálni, és feltöltődve ugrani vissza a mókuskerékbe.
Múltkor beszéltük, hogy milyen jó lenne utazni a transzszibériai Orient Expresszel, aztán megnéztem a nagyjábóli árakat, és arra jutottunk, hogy mégsem fogunk utazni a transzszibériai Orient Expresszel.
Életem első mandarinos csirkéje készül éppen, miközben ezt a bejegyzést írom. Az illatok jók, remélem siker lesz.
Update: sikerült!
Az éjszaka közepén megállni egy benzinkúton, tankolni, inni egy kávét és menni tovább, hajnalig.
Szakadó esőben, fülkés kocsiban utazni a vonaton és csak bámulni ki az ablakon.
Kora reggel, még álmosan, gőzölgő teával a kézben, a kellemesen meleg szobából nézni a csípős hidegben ébredező várost, majd megállapítani, hogy: "ma nem kell mennem sehova".
Így február elsején útjára indítottam az idei könyves naplómat. Ide kattintva érhető el, valamint az oldalsávba is kikerült.
