Nem tehetek róla

Nem szeretem, amikor az Instagram-feed sokáig nem frissül, és napokig ugyanaz a kép fogad, amikor belépek.

Két éves a blog

A mai napon ünnepli második születésnapját a blogom. Az elmúlt időben sajnos kevesebb időm jutott rá, de azért jó tudni, hogy van ez a lehetőség, ha ki akarok írni valamit magamból. A két év alatt, ezzel együtt 507 bejegyzés született. Igyekszem aktív maradni, jöjjön a következő év! 

Atheroma

Még augusztusban kértem időpontot a sebészetre, mára kaptam. Atheroma, magyarul, kásadaganat. A mellkasomon. Szóval kaptam érzéstelenítőt, ami valamiért piszkosul fájt, majd felvágták a duzzanatot, hogy távozzon az anyag, és kitisztították. Párszor azért felszisszentem rendesen, de a doktor és az asszisztense voltak olyan jó fejek, hogy végig beszélgettek, néha még poénkodtak is velem. Szép kis heg maradt utána, ezt most kötöznöm kell, zuhanyzáskor pedig mindenképp vízzel kell érintkeznie. Most, hogy így néhány órával később már elmúlt az érzéstelenítő, már érzem, hogy fáj. De legalább ezen is túl vagyok.

Melankólia

Valami iszonyatosan melankolikus ez a november. Bár szeretem a korai sötétedést, megvan a maga hangulata, ahogyan ennek a ködös, mindig szürke időjárásnak is, de valahogy most inkább álmosít, mintsem engedi, hogy átérezzem. Lehet, hogy csak idő kell neki. Na mindegy, a kávé még viszonylag megfizethető, úgyhogy vele karöltve ellenállok, amíg lehet.

Korai?

November első fele van és már két erkélyt is láttam, ahol villognak a karácsonyi égők. Enyhe túlzásnak érzem. 

Még egy gondolat a Mindenszentekhez

Kezdem úgy érezni, hogy a Mindenszentek is lassan átesik a ló túloldalára. Pont úgy, mint a Karácsony. Hiszen mindenki viszi a temérdek mécsest, koszorút és egyéb tárgyakat a sírokra. Nincs azzal baj, ha valaki azt szeretné, hogy az ő szerettének a sírhelye ilyenkor, úgymond pompázzon. Lehet az is, hogy valami más vezérli ilyenkor, nyilván nem látunk bele a gyászoló fejébe, és nincs is jogunk ítélkezni felette. De semmivel sem ér kevesebbet annak az embernek a megemlékezése, aki elhunytanként egyetlen darab mécsest vagy gyertyát tesz a sírra. Sokan rendesen felpakolnak, és ha hipszter akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy már ezen az ünnepnapon is a kapitalizmus nyert. Persze, a halál jó üzlet, mindig is az volt sajnos, de a megemlékezést sokkal meghittebben is lehet csinálni, aki pedig ezt visszafogottabban teszi, annak ugyanannyira hiányzik az, akinek a sírja mellett megáll emlékezni néhány percre. Nem a mécsesek mennyisége, hanem a sír mellett eltöltött idő minősége határozza meg a hiányérzetet. Hogy felidézzük az elhunyttal kapcsolatos, lehetőleg szép emlékeket és bízunk abban, hogy egy jobb helyen van.

Gyertyák és koszorúk

A tegnapi volt az első mindenszentek, mindkét szülőm nélkül. Az első, amikor mindkettejükre vittem mécsest. Feszengtem, szorongtam egész délelőtt, amíg oda nem értünk. A sírhoz érve azonban átjárt valami egészen más. Nem feszengtem, nem szorongtam, inkább önkéntelenül is arra gondoltam, hogy ők már egy jobb helyen vannak. Furcsa. Nem tudom, hogy ez az érzés honnan jött. Jó volt kicsit "velük" lenni. Amint meggyújtottam a két mécsest, és néztem a fejfán a nevüket, cikázni kezdtek az emlékek a fejemben velük kapcsolatban. Jó emlékek voltak. Hiányoznak. De annyit szenvedtek mindketten életeik végén, hogy bármilyen szomorú bevallani: így jobb nekik.