Ma meglátogattam apámat. Beszélgetés közben szóba került, hogy régen mennyire más volt a tél, még az én gyerekkoromban is. De bezzeg az ő korában! Elmesélte, hogy amikor fiatal volt (most 72 éves), a szülőfalujában, amikor szinte naptári pontossággal beütött a tél - és nem is akármekkora -, fogták magukat a barátaival, kimentek az erdőbe. Kivágtak egy akácfát, amit elvittek a helyi asztaloshoz, hiszen akkoriban csak neki volt szalagfűrésze. Az asztalos x darab tojásért cserébe felvágta nekik lapokra, méretre. Fogták ezeket a lapokat, meggőzölték egy ponton, így meg tudták hajlítani: kész is volt a síléc! Később az asztalos felajánlotta, hogy még x darab tojásért cserébe akár úgy is ki tudja nekik vágni, hogy már ne kelljen hajlítani.
Aztán szóba került az is, hogy mostanra mennyire kényelmes lett a világ, ami egyfelől nem baj, másfelől viszont az ehhez hasonló élmények látják ennek kárát. Utána belegondoltam, hogy nagyon tudok örülni annak, hogy az én gyerekkoromat még nem tették ki az okos eszközök. Volt mobil, de bőven általános iskola felső osztályában kaptam meg, és azon maximum az sms volt az, ami le tudta kötni az embert.
Majd jött egy földrengés, talán az első, amit úgy igazán éreztem. Nem volt nagy, a horvátországiból kaptunk egy kicsit, de rendesen érezni lehetett, mintha remegne a fotel.