Az elmúlt időszakban sajnos megint úgy hozta az élet, hogy majdnem napi szinten járok a kórházba, látogatni. Ma megfogalmazódott bennem valami...
Elnéztem az öregeket, akik ápolásra, pelenkázásra szorulnak, akik nem tudnak válaszolni kérdésekre, akik nem hallják meg, ha mondanak nekik valamit. Vajon rám is ez vár? Szokták mondani, hogy megöregedni szép dolog. De akárhogyan is próbálok visszaemlékezni, én ezt még egyetlen idős embertől sem hallottam. A legtöbben a végét várják. Elmondják, hogy talán már nem élnek sokáig. Hogy megöregedni rossz. Felmerült bennem a kérdés: vajon rám mi vár? Vajon én tudok válaszolni betegfelvételkor a standard kérdésekre? Meghallom? Vagy megértem? Esetleg engem is katéterezni fognak?
Tudom én, hogy nem egészséges 33 évesen ilyeneken gondolkozni. Az ember próbál tenni ellene, igyekszik megelőzni, hogy idővel ilyen cipőbe kerüljön, de legfőképp reménykedik. Viszont a kor dolgozik, az élet kiszámíthatatlan, és bármi megtörténhet. Valamiért most először, a mai napon tudatosult bennem úgy igazából, hogy ha megérem, akkor bizony benne van a pakliban, hogy én is kerülhetek ugyanabba a helyzetbe, mint azok az emberek, akiket ma láttam. Eddig is tisztában voltam ezekkel a dolgokkal, de ma valamiért jobban elkapott ez a gondolat. A tehetetlenségtől való félelem. Nem az elmúlás, hanem az a végtelen kiszolgáltatottság, ami bármikor beüthet a jövőben.