Lejöttem apámhoz, vidékre. Állok a szülői házam hátsó udvarra néző teraszán, kortyolgatom az ebéd utáni kávémat és néhány dolog bizonyosságot nyer.
Végérvényesen tudatosult bennem, hogy nem nekem való a vidéki élet. Bármennyire is szerette volna annak idején anyám belém táplálni a falusi élet iránti szeretetet, sosem jött össze neki. Öt és fél év városi élet után pedig már ezer százalékig biztos, hogy nem akarok visszatérni.
A másik dolog, hogy ez már nem az én otthonom. Hiába itt nőttem fel, hiába éltem itt le majdnem 28 évet, nem tudok úgy tekinteni rá, mint anno. A régi szobám sem az én szobám már, legalábbis semmi nosztalgia nem kerít hatalmába. Eltávolodtam, ez az igazság.
És végül (bár erről már volt szó néhány napja): zavar a napfény. Frusztrál a kellemes idő, hiányzik a hűvös. Könnyen lehet, hogy csak át kell állnom, de ez a nagyon kora tavaszi napsütés jelenleg inkább csak idegesít. Igen, én ilyen furcsán lehetek összerakva.