Kezdem úgy érezni, hogy a Mindenszentek is lassan átesik a ló túloldalára. Pont úgy, mint a Karácsony. Hiszen mindenki viszi a temérdek mécsest, koszorút és egyéb tárgyakat a sírokra. Nincs azzal baj, ha valaki azt szeretné, hogy az ő szerettének a sírhelye ilyenkor, úgymond pompázzon. Lehet az is, hogy valami más vezérli ilyenkor, nyilván nem látunk bele a gyászoló fejébe, és nincs is jogunk ítélkezni felette. De semmivel sem ér kevesebbet annak az embernek a megemlékezése, aki elhunytanként egyetlen darab mécsest vagy gyertyát tesz a sírra. Sokan rendesen felpakolnak, és ha hipszter akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy már ezen az ünnepnapon is a kapitalizmus nyert. Persze, a halál jó üzlet, mindig is az volt sajnos, de a megemlékezést sokkal meghittebben is lehet csinálni, aki pedig ezt visszafogottabban teszi, annak ugyanannyira hiányzik az, akinek a sírja mellett megáll emlékezni néhány percre. Nem a mécsesek mennyisége, hanem a sír mellett eltöltött idő minősége határozza meg a hiányérzetet. Hogy felidézzük az elhunyttal kapcsolatos, lehetőleg szép emlékeket és bízunk abban, hogy egy jobb helyen van.