A tegnapi volt az első mindenszentek, mindkét szülőm nélkül. Az első, amikor mindkettejükre vittem mécsest. Feszengtem, szorongtam egész délelőtt, amíg oda nem értünk. A sírhoz érve azonban átjárt valami egészen más. Nem feszengtem, nem szorongtam, inkább önkéntelenül is arra gondoltam, hogy ők már egy jobb helyen vannak. Furcsa. Nem tudom, hogy ez az érzés honnan jött. Jó volt kicsit "velük" lenni. Amint meggyújtottam a két mécsest, és néztem a fejfán a nevüket, cikázni kezdtek az emlékek a fejemben velük kapcsolatban. Jó emlékek voltak. Hiányoznak. De annyit szenvedtek mindketten életeik végén, hogy bármilyen szomorú bevallani: így jobb nekik.