A helyzet az, hogy éppen nézzük újra a The Big Bang Theory-t (sajnálom, az Agymenők cím nekem nem megy). A hetedik évadnál járunk. Legutóbb talán a kilencedikig jutottunk, most a cél az, hogy be is fejezzük. De nem konkrétan erről akartam írni.
Két dolgot vettünk észre, amik eléggé szemet szúrtak. Az egyik, hogy a négy férfi főszereplő mennyire lelkileg sérült a szüleik által.
Ott van Sheldon: elhunyt apa, bigott vallásos anya. Raj: elnyomó szülők. Leonard: professzor apa és anya, a hagyományos gyermekkor teljesen mellőzve általuk. Howard: apja lelépett, az anyjával pedig hát, nem éppen egészséges a kapcsolata.
A másik dolog, ami felkeltette a figyelmünket, az Stuart. A képregénybolt tulajdonosa mellékszereplőként tűnik fel hébe-hóba, és amit biztosan tudunk róla: van néhány komoly szervi betegsége, ezenkívül súlyos depresszióban szenved, magányos és még a pszichológusa is öngyilkos lett miatta.
Ennek tudatában elég szörnyű belegondolni, hogy a TBBT főszereplőinek van egy ilyen, súlyos problémákkal küzdő ismerőse, miközben ők konkrétan le se szarják. Néha meghívják ugyan, de nem rejtik véka alá, hogy nem tagja a csapatnak és nem is tervezik bevenni, nem hogy segíteni neki, esetleg lelki támogatást nyújtani számára. Raj is csak addig volt igazán jóban vele, amíg Howard az űrben tartozkodott. És ez így, ebben a formában nem kicsit bicskanyitogató hozzáállás a részükről.
Az pedig csak hab a tortán, hogy néha, amikor Stuart megemlíti mondjuk egy öngyilkossági kísérletét, a közönség hangosan nevet.