Az Odakint a sötétség volt az első Cormac McCarthy regényem, A gyümölcskertész pedig a második. Bár az előbbivel is kissé nehezen haladtam, de mégis volt benne valami, ami mindig, újra és újra visszarántott ebbe a nyomasztó közegbe.
Nos, A gyümölcskertész viszont teljes mértékig távolságtartó volt velem. Miután utánaolvastam, némileg megnyugodtam, és kiderült, hogy a hiba nem az én készülékemben van: mások is nehezen rágták át magukat a regényen. Mert A gyümölcskertész hiába tipikus McCarthy, valóban egy szárnypróbálgatásról beszélünk. Az első könyve. A stílusjegyek már itt is megvannak, a társadalom peremére szorult karakterek szintén, de sokszor teljes mértékig elvesztettem a fonalat. Volt, hogy azt sem tudtam, éppen kikről szól a jelenet, ki beszél, mi történik, de legfőképp: miért történik? Minden szempontból keszekusza volt, egyáltalán nem egy olvasóbarát iromány. A szinopszis, a borító, és természetesen maga az író: ez a három dolog volt az, ami miatt nagyon hamar rávettem magam a könyvre, de nagyon hamar rájöttem, hogy nem lesz egy könnyen lecsúszós fajta.
Ez még nem jelenti azt, hogy elvette volna a kedvem a többi McCarthy regénytől, ugyanis tervben van a teljes életmű. Eddig kettő pipa, az egyik többnyire tetszett, a másik viszont kemény dió volt. A következő tőle vagy a Suttree vagy Az út lesz, még meglátjuk.