Annak idején a kötelező olvasmányok voltak a felelősek azért, hogy megutáltatták velem az olvasást. Akkor azt hittem, hogy ez a gyűlölet egy életre szól. Szerencsére nem tartott sokáig, hiszen még középiskolás koromban egyik haverom a kezembe nyomott egy könyvet, és azt mondta, hogy olvassam el. A borítón szereplő név: Leslie L. Lawrence. Azóta is hálás vagyok Laci bácsinak azért, hogy könyveivel meghozta a kedvemet az olvasás iránti rajongáshoz, amely a mai napig tart. Rengeteg könyvét elolvastam, legyen az Lőrincz L. László vagy Leslie L. Lawrence néven írva. Viszont volt egy pont, amikor túltelítődtem vele, és hosszú évekig nem olvastam tőle semmit. Egészen mostanáig.
Oka volt annak, hogy újra a kezem ügyébe került Laci bácsi egy igen korai, saját néven írt regénye. Van ugyanis egy amolyan trilógiája, amelyek önmagukban is értelmezhetők, de úgy voltam vele, hogy ezt egyben illene elolvasni. A második (A kő fiai) és a harmadik (Kéz a sziklán) rész megvolt, múltkor pedig megtaláltam az antikváriumban az elsőt, A nagy mészárlást.
Neki is estem az első könyvnek. Hú. Hát, vérbeli kalandregény, vissza is repített a fiatalkoromba rendesen. Ha ez lett volna életem első könyve Laci bácsitól, ráadásul ennyi idősen, akkor könnyen lehet, hogy nem jutottam volna a végére. Így viszont, hogy van egyfajta "közös múltunk", bőven a helyén tudtam kezelni. Nosztalgikus volt, mind a hangvétel, a stílus, a fordulatok és a poénok. Szerencsére nem számítottam eget verő élményre, de a maga műfaján belül egész jó kis könyv volt (na jó, nem kicsi, hiszen vaskos is és a betűméret sem túl nagy). Folytatni fogom a trilógiát, de egyelőre szüneteltetem.