Érdekes dolog ez a blogolás, mert ha az ember úgy igazán rákap az ízére, akkor is hajlamos írni, ha éppen nincs különösebb mondanivaló. Ez a bejegyzés is pont ilyen.
Kijöttem az üres, szülői házba, lenyírtam a füvet, most itt ülök a nappaliban, élvezem a kellemes hűvös, benti időt, miközben odakint bőven van ereje a Napnak. Csend van, és ez furcsa az otthoni, belvárosi zűrzavar után. Mindig furcsa, akárhányszor ide jövök. De most jól esik. Kellemes, nem dugó van a ház előtt, hanem hébe-hóba egy-egy autó megy csak el.
Főztem egy kávét, ittam egy kávét, élveztem a frissen nyírt fű illatát, amely minimálisan, de kárpótol a fűnyírás okozta kellemetlenségek miatt (mert hát finoman szólva sem szeretek füvet nyírni). Hamarosan indulok haza.
Nem éppen kellemes a légkör most ebben a házban, hiába próbál békésnek látszani, bárhova is nézek, csak arra tudok gondolni, hogy már nincsenek szüleim, akik mosolyogva fogadtak ugyanitt, valahányszor hazajöttem látogatóba. Most csak a csend fogad. És a csend is búcsúzik tőlem.