Komótosan lépkedek lefelé a lépcsőkön, a kórház negyedik emeletéről. Mellettem arctalan figurák suhannak el, fel és le. Mintha lassított felvételben járnék, de körülöttem minden gyorsítva történne.
Megint megtörténni látszik az, amit egyszer, néhány évvel ezelőtt már átéltem. Az elmém sötétebb része előrevetít egy jövőképet egy temetésről. Gyorsan elhessegetem. Leérek a földszintre, elköszönök a recepcióstól, aki éppen elfoglalt, mert az érkező látogatókat igazítja el.
Kilépek a levegőre, leveszem a maszkot. Nincsenek jó előérzéseim, az élet már dolgozott eleget, hogy kiölje belőlem az optimizmust. Bármikor megszólalhat a telefon, hogy közöljenek egy rossz hírt, én pedig megkeressem a fekete ingemet. Elindulok haza, de az út mintha eltűnne a semmiben, annyira kavarog bennem minden, hogy egyszer csak otthon találom magam.