Eleinte olyan érzésem volt, mintha a sok múltbéli szarság miatt immunis lennék a rossz hírekre, az egyre gyülekező sötét felhőkre az életben, és egy darabig nem is tudtam hova tenni a dolgot - furcsa ezt így leírni, furcsa lehet elhinni, megérteni, de ha az élet hosszú-hosszú éveken át keresztbe tesz, egy idő után mintha megszoktad volna. Mostanra azonban ott tartok, hogy napközben csak kattogok azon, hogy délután megyek látogatni. Szinte pillanatok alatt odaérek a kórházba, legalábbis úgy érzem (mert ugye ahova nem szívesen mész, az odaút ideje felgyorsul). Bent, a folyosókon mintha rám akarnának omlani a falak. Aztán megérkezem és látom, hogy milyen állapotban van. Megint rosszabb. Gyengébb. Már oxigént kap. Próbálok segíteni, amiben tudok. Hazafelé menet csúcsosodik ki az abszolút rossz kedv. És velem marad, amíg el nem alszom, hogy aztán reggel újra kezdődjön elölről. Ha pedig valami oknál fogva nem tudok bemenni hozzá, elkap a lelkiismeretfurdalás.
Igen, most már elég. Nem, nem akarom a legrosszabbat, de elkerülhetetlen.