Pár héttel ezelőtt olvastam ki Michael Finkle - 'Az Északi-tó fantomja' (Egy önkéntes száműzetés krónikája) című, dokumentarista könyvét. A történet Chris Knight-ról szól, aki a húszas évei elején járva úgy döntött, kivonul a társadalomból, remeteként fog tengődni, lehetőleg élete végéig. Egy Maine állambeli erdőben kreált magának menedéket, minden szükséges dolgot úgy lopkodott össze magának egy helyi nyaralóövezetből. Végül elfogták.
Nem akarok mindent lelőni, és nem is egy könyvkritika képezi a bejegyzés tárgyát. A lényeg, amiről írni szeretnék, az az egyedüllét. Chris Knight ugyanis amilyen (nevezzük így) leleményes és találékony volt az erdőben töltött évek alatt, olyannyira került maga alá, miután elfogták a hatóságok a legendás fantomot. Knight egyedüllétre született. Vannak ezzel így sokan a világban, ám a társadalom azonnal címkékkel bélyegzi meg ezt a fajta mentalitást, a világhoz ilyesfajta hozzáállást.
Pedig egyedül lenni jó. Egy időben sokat kacérkodtam a gondolattal, milyen lehet hátat fordítani az emberiségnek. És ha Knight-hoz hasonlóan nem is élnék túl törvénytelen módszerekkel, azért izgalmas, mégis embert próbáló feladat lenne így tengődni. Mert lehet bármennyire is elcseszett a társadalmunk, azért mégis kényelmesen élünk. Meleg víz jön a falból, nem fagyunk meg télen, egészségügyi probléma esetén orvosi ellátásban részesülünk. Ha hátat fordítottál az anyagi javaknak, ha nem kérsz a konformizmusból, de ami a lényeg: nem akarsz emberek közelében lenni, mit csinálsz, ha például fáj a fogad? Ha eltöröd a lábad? És még csak telefont sem használsz.
Azonban nem árt néha egyedül lenni. Teljesen egyedül. Ez a könyv egy elég tetszetős gondolat magját ültette el a fejemben. Szeretnék olyan alkalmakat, amikor, ha csak egyetlen napra is, de elvonulni olyan mértékig, hogy lehetőleg egyetlen emberrel se találkozzak, ne érezzem a jelenlétüket. Azt, hogy egyáltalán a környéken vannak. Vagyis egyből kizárható az a megoldás, hogy bezárkózom a lakásba. Elmenni valahova, távol mindentől, kicsit magamba szállni, gondolkozni, ha csak korlátozott időre is, de meglépni azt, amitől olyan sokan tartanak: kettesben lenni a gondolataimmal, kettesben lenni önmagammal.
És most visszakanyarodnék a könyvhöz kicsit. Nem is maga Knight karaktere miatt jutott eszembe ez az egész. Finkle sokat foglalkozik a remete-lét pozitív hatásaival, az egész remeteség kultúrájával. Nagyon jó dolgokat ír, érdekes tényeket és gondolatokat oszt meg.
Az, hogy végül eljutok-e ahhoz, hogy időről időre elvonuljak, majd meglátjuk, mindenesetre nagyon vonz a dolog. Magamat ismerve biztosan nagyon jó kis feltöltődés lenne.