A múlt szombaton annak reményében mentem antikváriumba, hogy meglesz Charles Bukowski - Ponyva című regénye (ne kérdezzétek, miért ezt szemeltem ki látatlanban...). Nos, a Ponyva éppenséggel nem volt meg, viszont az eladó felajánlotta a Posta című könyvet. Vacilláltam kicsit, de végül úgy voltam vele, hogy jó lesz. Majd elolvasom valamikor. Majd. De nem repestem annyira, megmondom őszintén, a címe és a rövid szinopszis a hátoldalán nem volt túl megnyerő.
Ennek végül az lett a vége, hogy másnapra kiolvastam. Nem viccelek. Ez a könyv piszkosul bejött. Állítólag önéletrajzi ihletésű, mert bár hiába közli a könyv elején Bukowski, hogy az egész fikció (és nem dedikálja senkinek), ő is dolgozott a postánál, mielőtt írásra adta a fejét. A főszereplő egy alteregója, akinek nem csak postai megpróbáltatásait követhetjük nyomon, de magánéletébe is jócskán bepillantást nyerhetünk.
Ami a legjobban tetszett, az az írói sallangok teljes elhagyása. Mintha valaki leülne, és mesélne. Kendőzetlenül, és bármiféle írói képmutatás nélkül. Ami van, azt kimondja. Úgy, ahogy. Nem szégyellősen, hanem ahogy azt az egyszeri ember is tenné. Ez a fajta őszinte írásmód nagyon elkapott, és eltökélt szándékom, hogy a létező összes könyvét elolvassam. Nem az a fajta ember, aki mindenkinek elnyeri a szimpátiáját, de ha Bukowski még élne, nekem biztosan bakancslistás álom lenne egyszer leülni vele inni. A vége persze az lenne, hogy kétpercenként elküldene valamiért az anyámba, közben felszedne valami nőt, akivel az este közepén ott hagynak. De a számlát azért állná. Vagy nem.